Belső monológ

Nemrég olvastam az Óbudai hírmondóban egy novellát, valami versenygyőztes. Egy fiatal csákó írta, és arra gondoltam, hogy én is megpróbálkozok vele. Előre bocsájtom, kicsit szokatlan lesz tőlem a komoly téma, dehát ezt is ki kell próbálni egyszer. Íme hát:

Nézem az embereket. Semmi különös, csak ülök és nézem, ahogy a kora tavaszi estében, a tél nyomásától és ruháitól megszabadulva, derűsen sétálgatnak a macskaköves utcán. Egy pár halad el előttem, elkapok egy mondattöredéket, szilánkok az életükből, "...ha még egyszer megtudom, hogy kefélsz a Judittal, én levágom a ...". A tér tele utcai árusokkal, és amatőr zenészekkel. Közepén egy szökőkút, még nem működik. A szökőkútról anyám jut eszembe. Anyámról, apám. Apámról nagyanyám, róla nagyanyám lánya, és róla az ő fia. Rádöbbenek, hogy ez én vagyok. Eszembe jutottam saját magamnak. Az élet körforgása, születünk, élünk és meghalunk.
Előttem az asztalon söröspoharak sorakoznak, de mind üres. Szomorú látvány. El kéne indulnom haza. A tér túloldalán egy nagy hirdetőtáblán egy gyönyörű nő éppen egy jégrémet vesz a szájába. Vajon az bizonyos Judit is így csinálja? A gondolatra merevedésem lesz. Elültem a lábam, megmerevedett, fel kéne állni, hogy újra normális legyen benne a vérkeringés. Feltápászkodok, és elindulok. Körülöttem minden fakó, szürke és bizonytalan. Elmegyek egy újságos mellett, a színes magazinok címlapjai mintha ezer kis ablak lenne ezer másik világ felé. Megállok, és nézem ahogy az eladó az anyámat szidva felszedegeti az újságokat, amiket levertem. Látom rajta az utálatot, ahogy éppen a talpam alól próbál kirángatni egy autós magazint. Ára: 7800 forint. Könnyen jött, könnyen ment. Megfordulok és keresztülvágok a téren. Középen megállok a szökőkútnál, üres, de én szinte hallom a csobogást, a cseppek hangját, ahogy elmerülnek, megtörve a víztükör simaságát. Az emberek elhúzódnak tőlem, és értetlenkedve néznek rám. Vajon mi bajuk lehet? A csobogás abbamarad. Kicsit jobban érzem magam. Felhúzom a sliccem és a szökőkút pereméről lelépve tovább indulok. Nem lakom messze, csak pár sarok. Ott hagyom a teret, a vidám embereket, a boldogságot. Nem tartozom közéjük, és ők sem tartoznak hozzám. Már az újságárus sem követ ordítva és nem kéri a magazinok árait. Nem törődnek velem.
Egy kis utcán megyek tovább, nagyon keskeny, majdnem sikátor, kerülgetni kell a kukákat, némelyik magától feldől, amikor elmegyek mellette. Az ablakokból tévéműsor és horkolás zaja szűrődik ki. Hirtelen egy érdekes illat csapja meg az orrom, Megállok, mélyeket szippantok belőle. Valamire emlékeztet, de nem jut eszembe mire. Kutatok az emlékeim között, próbálom azonosítani. Felidézem a munkahelyem, a lakásom, eljutok egészen a gyermekoromig. Sorra veszem anyám süteményeit, és a kert minden zugát, amit úgy ismertem mint a tenyeremet. Egyik sem és mégis mindegyikre emlékeztet az illat. Megint mélyet szippantok belőle. Érdekes. Aztán meghallom, ahogy a mellettem lévő kis ablak mögött valaki lehúzza a vécét. Tovább indulok, már haza szeretnék érni és lefeküdni és betakarózni a hideg takaróval.
Az bejárati ajtó előtt megállok, előkaparom a kulcsot. Nem tudom melyik nyitja, nem emlékszem, de majd valamelyikkel sikerül. Próbálkozom egy ideig, és közben észreveszem, hogy a zár körül a fa tele van új karcolásokkal, és kulcsnyomokkal. Eszembe jut az öreg Pista, aki az öreghegyen lakott egy kis viskóban. Volt neki egy pulikutyája. sokszor ültem mellette és néztem, ahogy sárga öreges ujjaival, fekete dohányt rak a cigarettás papírba, aztán megnyalja, összesodorja és rágyújt. Még gyerekkoromban meghalt, elvitte józsvafői busz, amikor a gumicsizmáját akarta megkötni az út közepén, de nem volt rajta cipőfűző ezért sokáig tartott. Persze akkor is részeg volt. Végre kinyitom az ajtót, és a lépcsőházban találom magam. Felmegyek a lépcsőn és megnyomom a lift gombját. Nem indul el, ezért újra megnyomom. Utálom az öreg házakat, és az öreg lifteket. A harmadik nyomásra végre felgyullad a fény, és kinyílik az ajtó. Egy öregasszony jön ki a liftből, hajhálóban. Látszik hogy most kelt fel. Nem enged beszállnom, nekem támad, hogy miért nyomogatom a csengőjét az éjszaka közepén. Nincs erőm vitatkozni vele, felmegyek a lépcsőn. Felfelé megszámolom a lépcsőket, de a felénél abbahagyom, felesleges. Vajon miért fáj ennyire a jobb szemem és mindkét könyököm? Végre felérek az ajtómhoz. Ezt sem tudom melyik kulccsal nyílik. Próbálkozom, az élet csak ennyi. Mindenki csak próbálkozik, és egyszer úgy is sikerül. Elfordul a kulcs a zárban, és kinyitom az ajtót. Bent hideg sötétség fogad. Mintha meghaltam volna. Elbotorkálok a kapcsolóig, közben azonosíthatatlan dolgokban botlok meg, és van amit fel is borítok. Sosem voltam rendszerető ember, egyedül minek, biztos a szokásos rendetlenség az ami az utamba került. Felkattintom a villanyt, és elgondolkodok a látványban. Vajon mit keresek a biciklitárolóban? Mi vezetett ide? Biztos van oka, de fáradt vagyok ehhez is. Szeretnék lefeküdni. Kimegyek a tárolóból, az én ajtóm a szembelévő. Ahogy belépek egyből megérzem a megszokottság ismerős illatát. Itthon vagyok. Nincs erőm levetkőzni. Lefekszem, de még sok gondolat suhan át az agyamon, nehezen alszom el. Vajon most is a kádban fogok felébredni? Talán nem kéne éjjel részegen napszemüvegben lófrálni. Talán...